Magamról

 Magamról – no meg a gépeimről – (nem is annyira) röviden

Jómagam

Engedjétek meg, hogy röviden bemutatkozzam. Lászlófi Sándor vagyok, 28 éves budapesti villamosmérnök…

A történet persze sokkal korábban kezdődik. Emlékeim szerint kb. 9 évesen fényképeztem egyedül, bár ennek eredménye finoman szólva is kudarc volt. Ugyan a családi képek tanúsága alapján ettől már jóval korábban erős érdeklődést mutattam a fotógépek iránt. A szenvedélyemet valószínűleg édesapámtól örököltem, hisz ő volt a példaképem ezen a téren is, bár ő elsősorban emlékképek készítésére használta a kamerát. Részemről az igazi érdeklődés és a szenvedély gyökerezése talán a gimnáziumi évek alatt indult. Ekkor ugyanis már sikerült elérnem, hogy – az egyelőre még édesapám tulajdonát képező – Praktica Super TL kisfilmes fényképezőgépet rendszeresen használhassam. Majd miután kitűnt, hogy nem csak egyszeri, múló kíváncsiságról van szó, hamarosan kaptam egy ettől korszerűbb Praktica MTL3-as gépet, amit nem sokkal később egy ismerőstől megszerzett MTL5-ös váltott le. Ezek a gépek remek lehetőséget kínáltak nekem a tanuláshoz, hiszen talán mondani sem kell, hogy ezeknél a készülékeknél szó sem volt még bármiféle automatikáról, ha csak a beépített fénymérőt nem vesszük annak.

További kíváncsiságomat könyvek olvasásával, művészalbumok lapozgatásával, esetenként bizományi üzletekben való nézelődéssel elégítettem ki.

Ma már magam sem tudom miért, de ezekben az években figyeltem fel a középformátumra. Vonzott a nagyobb negatívméret, a részletesség, stb. Zsebpénzemből sikerült szert tennem egy Flexaret IV típusú kétaknás gépre, amelyről tudtam, hogy nem lesz a világ legtökéletesebb fotógépe, de kíváncsiságomhoz teljesen passzolt. Így néhány 120-as tekercs előhívása után megnyugtatott az eredmény.

Aztán a pályaválasztás a másik érdeklődési terület felé húzott, így kerültem villamosmérnöki pályára. A húzósabb évek alatt “elkezdtek porosodni a fényképezőgépek a szekrényemben”. Aztán lassan-lassan újra előkerült, amit egy kisebb váltás kísért, a Praktica gépeket és kiegészítőket leváltottam egy Minolta Dynax5-re.

Ekkorra jutott el a digitális technika olyan szintre, hogy megfizethettem egy kis kompakt gépet. Visszagondolva vicces, hogy egy időben csak egy digitális” szappantartóval mászkáltam, de arra mindenképp jó volt, hogy belekóstoljak a jövő technikájába. Nem kell talán mondani, hogy nem volt sokáig elég a pöttöm gép, így jött helyére egy (addigra már) KonicaMinolta bridge gép. Szép-szép, persze a türelmetlenségem és minőség-éhségem hajtott tovább a digitális tükörreflexesek irányába. Hosszú küzdelmek árán aztán sikerült kinyögni egy Dynax 7D árát.

No, ez már digitális gép valójában, tényleg jó minőség, meg minden… de azért a diavetítések hangulatát nem tudja visszaadni a digitális. És különben is, a filmnek van egy sajátos hangulata, valami érezhető textúrája, amit a digitális képek nem jelenítenek meg. (…erről még később elmélkedek.)

Egy ideig ez teljesen jó is volt, aztán a Minolta bejelentette, hogy az utóbbi években számukra egyre nehezebb a verseny a – folyamatosan gyorsuló – digitális konkurenciaharcban, ezért arra a döntésre jutottak, hogy teljes fotó üzletágukat eladják. Ki is derült ki a vásárló… ma már mindenki tudja: a SONY. Nos, ez volt az egyik legrosszabb hír, amit olvastam a fotózással kapcsolatosan eddig életemben. Azért eleinte úgy voltam vele, hogy “biztos lehet még kapni optikát is, meg majd az új tulajdonos kompatibilis termékeket fog csinálni…” Aztán rá kellett jönnöm, hogy az optikák kivételével sokra nem fogok menni. A géphez egy-két hónappal később már portrémarkolatot sem tudtam szerezni. No ez már kissé elgondolkozatott, hogy vajon érdemes-e továbbra is a Minolta oldalán állni. A használt gépek ára is elkezdett zuhanni. Hiába volt jó a gépem, éreztem, hogy szeretnék még fejleszteni a rendszeremen, de így ez nem lenne egyszerű, úgyhogy rövid idő alatt először a filmes Minoltát adtam el, ami helyett egy Canon EOS 33V vázat szereztem portrémarkolattal, majd két optikát hozzá. (Előbbiekben említettem, miért ragaszkodom még a filmhez.)

Aztán telt-múlt az idő, közben a digitális képek “gyártása” során sem lankadt a kíváncsiságom a középformátummal kapcsolatosan. Szerettem volna ezen a téren is fejleszteni a Flexarethez képest. Akkoriban jutottam hozzá használt gépként, nagyon jó áron egy Mamiya 645 1000s-hez, 80/2.8-as alapobjektívvel és fénymérős prizmával. …meg persze még egy-két csemegéhez, amiket most nem részletezek, mert már így is hosszú ez a mese.

Kanyarodjunk vissza a digitális témára kicsit, ami így az idők múlásával megérett arra, hogy elgondolkozzak. A két külön rendszer (Minolta digi : Canon analóg) cipelése az obik miatt körülményes, idővel úgyis cserélnék valószínűleg digi gépvázat, hát akkor megtehetném kicsit hamarabb. Úgyhogy végül a Dynax 7D is végül eladósorba került, emellett pedig minden, ami a Minolta rendszer tartozéka.

És nagyjából innen kezdődik ennek az oldalnak a létrejötte, a többit már a bejegyzésekben olvashatjátok…